Hogyan szerettem meg az olvasást? Próbáljuk így megszerettetni a gyerekkel?
Szerintem ritkaság az olyan gyermek, aki a kezdeti olvasás tanulást követően- amit persze az újdonság varázsa leng körbe- szereti a könyveket a kezébe venni. Természetesen érthető szegény gyermek részéről is, hogy nem válik ez a tevékenység a kedvencévé az élete korai szakaszában, viszont sajnálatos tény, hogy sokan felnőttként sem olvasnak el túl sok könyvet. Vagy esetleg semennyit sem. De mit lehet ez ellen tenni?
Gondolhatjátok, hogy nekem sem volt a szívem csücske általános iskolában az olvasás, más különben biztos nem is írnék róla. Viszonylag lassan tanultam és vért izzadtam anyummal az itthoni gyakorlások alkalmával. Igyekeztem minden kifogást kitalálni, csak hogy ne kelljen annyit olvasnom, amennyi arra a napra ki volt tűzve. Az iskolában a hangos olvasások alkalmával igyekeztem akkor kikéredzkedni a mosdóba, amikor lassan rám került a sor. Visszagondolva rettenetesen nagy hülyeség, hiszen megvolt az esélye, hogy amint visszaérek az órára azonnal engem szólít majd a tanárnő. Anno, ha tisztában is voltam ezzel... foggal körömmel küzdöttem és megkapaszkodtam minden kis szikrányi ötletben.
Szerencsésen átvészeltem a hangos, osztály előtti bénázás időszakát, így már csak a nyárra feladott kötelezők borzalma maradt a nyakamon. Már akkoriban is rájöttem arra, hogy utálom a kötelezően feladott "Olvasd el, mert muszáj!" dolgokat. Ebből adódóan akár ciki, akár nem sok kötelezőt nem végeztem ki, csupán a rövid összefoglalóját voltam hajlandó magamba szívni.
Ha jól emlékszem a hatodik osztályban tört meg nálam a jég. Tudni kel rólam, hogy más akkoriban is imádtam a japán kultúrát, és ebből adódóan az animéket- japán rajzfilmek, de ne hívjátok mesének vagy rajzfilmnek. Az interneten bolyongva akadtam rá egy olyan oldalra, ahol amatőr írok osztották meg az emberekkel a különböző animékről szóló, saját történeteiket. Természetesen nagyon érdekeltek, és egyszerűen öröm volt olvasni... fogalmazzunk úgy, hogy ilyen kiegészítő történeteket. Onnantól kezdve pedig egyre többet olvastam, a könyves boltok lettek a kedvenc üzleteim, és az új könyv illatához nem ér fel semmi. 180 fokos fordulat.
A bejegyzés maga a könyves polcom rendezésével kezdett megfogalmazódni bennem. Ekkor gondoltam végig, hogy milyen utat jártam végig ahhoz, hogy most a könyveim a polcomat díszítsék, a lelkemet nyugtassák, az elmémet frissítsék, a szívem melengessék és több életet láttasson velem. Ezután még inkább hálával tartozom japánnak, az animéknek és annak az erőnek, ami aznap arra az oldalra terelt.
Összességében rájöttem arra, hogy ha egyszer gyerekem lesz és elérkezik az idő az olvasásra, igyekezni fogok megtalálni a számára hasonlóan fontos/ kedvenc témát, mivel hiszem hogy ez lehet a kulcsa hogy megszerethesse az olvasást. És itt nem elég egy kedvenc történet. Tényleg olyan meghatározó tényező kell, amiről szívesen tudna meg több információt és mélyedne el benne órákra. Nem kell ennek ténylegesen könyvnek lennie, sőt még csak rendes író tollából származó műnek, hiszen én is csak lelkes írópalánták "papírra" vetett fantáziálgatását bújtam naphosszat. Lehet szó képregényről, viccekről, de még a modern technológia végett egy internetes oldal is. Sőt, azt sem tartom kizártnak, hogy a kisebbeknél egy kis játék is megszeretettheti velük az olvasást. Biztos megpróbálnék írni olyan rövid történetet, amiben rejtvényeket rejtenék el és a hozzá tartozó tárgyakat a lakásban meg kellene találnia a gyerkőcnek.
A kicsi én biztosan értékelte volna ezt a fajta gyakorlást, hiszen izgalmas és ha ügyes az ember még egy kis jutalom is vár rá a feladványok végén.